A jóga elméletének része.

Aki igazán meg szeretne ismerkedni a jóga gakorlatával, annak el kell olvasnia a jóga elméletét is. Meggyőződésem, hogy az elmélet nagyban hozzásegít a gyakorlathoz, az elakadásokat a gyakorlatok elvégzésében, az elméleti jártasság segít áthidalni. Sok sikert kívánok a gyakorláshoz, az ászanák kitartó műveléséhez, mert igazán ezen kersztül tudunk eljutni, magához a jógához!

 

B.K.S. Iyengar  Pránájáma című könyvéből részlet.

 

Mi a jóga?

Semki sem ismeri az időtlen, őseredeti abszolút Egyet, sem azt, hogy a világ mikor keletkezett. Isten és a természet már az ember megjelenése előtt is létezett. Az ember azonban, ahogy fejlődésnek indúlt, belefogott önön művelésébe, és elkezdte kibontakoztatni a magában rejlő lehetőségeket. Ezáltal jelent meg a civilizáció. Szavak jöttek létre így, megszülettek az Istenről (Purusa) és a teremtésről (prakriti), a vallásról (dharma) és a jógáról alkotott fogalmak.

Mivel ezeket a fogalmakat nehéz meghatározni, azokat mindenkinek magának, a saját megértése szerint kell értelmeznie. Amikor az ember belekerült a világi örömök hálójába, arra eszmélt, hogy elkülönítettségben él Istentől és a természettől. Öröm és fájdalom, jó és rossz, szeretet és gyűlölet, állandó és átmeneti szélsőségeinek áldozatává lett.

Ezen ellentétek fogságában szükségét érezte egy személyes istenségnek (Purusa), aki mindenekfölött való, akit a csapások nem befolyásolnak, akit tettek és visszahatások nem érintenek, aki öröm és bánat élményétől mentes.

Mindez elvezette őt a legfőbb eszmény kereséséhez, amely a tökéletes Purusszában vagy Istenben testesül meg. Így az Úrnak, minden guruk gurujának nevezett el, figyelme, összpontosítása és meditációja középpontjába került. Ebben az alapvető keresésben, amely az Ő elérésére irányult, az ember kialakított egy olyan viselkedési rendszert, amelynek segítségevel békében és harmóniában élhet a természettel, lénytársaival és önmagával.

Az ember megtanult különbséget tenni jó és rossz, erény és gyarlóság között, megkülönböztetve az erkölcsöt az erkölcstelentől. Ezután a helyes cselekvésnek (dharma), vagyis a kötelesség tudományának átfogó fogalma alakult ki. Dr. Sz. Rádhakrisnan írta azt, hogy "a dharama az, ami támogatja, fenntartja, táplálja" és vezeti az emberiséget, hogy az magasabb rendű életet éljen, származásra, kasztra, osztályra vagy hitre való tekintet nélkül.

Az ember megértette, hogy testét egészségben, jó erőben és tisztán kell tartania ahhoz, hogy követhesse a dharmát, és megtapasztalhassa az önmagában rejlő istenséget. India világosságot kereső látnokai a Védák lényegét az upanisadokban és a darshanákban (a szellemi érzékelés tükrei) párolták le. Ezek a darshanák vagy iskolák a következők: szánkhja, jóga, njája, vaishésika, púrva mímánszá és uttara mímánszá.

A szánkhja azt  mondja, hogy minden teremtés huszonöt lényegi elem (tattva) kombinációjaképpen jön létre; a Teremtőt (Ishvara) azonban nem ismeri el. A jóga elismeri a Teremtő létét. A njája a logikát hangsúlyozza, és elsősorban a gondolkodás szabályszerűségeivel foglalkozik, az érvelésre és az analógiákra támaszkodva. Istenre úgy tekint, mint következtetés eredményére. A vaishésika olyan fogalmakat hangsúlyoz, mint a tér, az idő, az ok, az anyag. Tulajdonképpen a njája kiegészítője, és Istenről alkotott felfogásában is a njája nézőpontját vallja. A mímánszá bölcselete a Védákra irányul, és két iskolája van: a púrva mímánszá, amely általános fogalmat alkot az Istenségről, de hangsúlyozza a cselekvés (karma) és a szertartások fontosságát; valamint az uttara mímánszá, amely Istent a Védák alapján fogadja el, de a szellemi tudásra (dzsnyána) helyez különös hangsúlyt.

A jóga az egyéni Önvaló (dzsívátmá) és az Egyetemes Önvaló (paramátmá) egyesítése. Ahogy a szánkhja filozófiában az elmélet, úgy a jógában a gyakorlat dominál. A szánkhja és a jóga összekapcsolódása dinamikus magyarázatot ad a gondolkodás és az élet kettősére. Tudás nélküli cselekvés  és a cselekvés nélküli tudás mit sem segít az emberen. Ezeknek vegyülniük kell egymással. Így tehát a szánkhja és a jóga kiegészítik egymást.

A jóga (Jádzsnyavalkja szmriti) szerint a Teremtő (Brahmá) mint Hiranjagarbha (Arany Magzat) volt az, aki eredetileg ismertette a jóga rendszerét a test egészsége, az elme ellenőrzés alatt tartása és a béke elérése érdekében. A rendszert először Patandzsali foglalta össze és írta le aforizmáiban, a Jóga szutrákban. Ennek szövege, amely inkább vezérfonal, mintsem értekezés, feltárja az eszközöket és a végcélt. Összekapcsolva és gyakorolva a jógának mind a nyolc tagját, a jógi megtapasztalja a Teremtővel való egységet, és elveszíti azonosulását a testel, az elmével és  az én- képzetével. Ez az egyesítés jógája (szanjama).

A 195 aforizmából álló Jóga szútrák négy fejezetre tagolódik. Az első a jóga elméletével foglalkozik. Azokat veszi célba, akik már eljutottak az elme bizonyos nyugalmához, és előírja számukra a teendőket nyugalmuk fenntartása érdekében. A jóga művészetének második fejezete a kezdőket vezeti be a gyakorlásba. A harmadik a belső fegyelemel, valamint az elnyert erőkkel (sziddhik) foglalkozik. A negyedik és egyben utolsó fejezet tárgya pedig a világ béklyóitól való megszabadulás vagy szabadság.

A jóga szó a szanszkrit judzs gyökből származik, mely azt jelenti, összekötni, összekapcsolni, összefűzni, igába fogni, a figyelmet irányítani és összpontosítani a meditációban való használat érdekében. A jóga olyan művészet, amely a zavaros és szétszórt elmét szilárd és megfontolt állapotba hozza. A jóga az emberi lélek és az Istenség bensőséges kapcsolata.

A természetnek az emberre hagyott öröksége a három jellegzetesség vagy minőség (guna), nevezetessen a világosság (szattva), a tevékenység (radzsasz) és a tehetetlenség (tamasz). Az idő kerekén (kálacsakra: kála= idő, csakra= kerék), mint edény a fazekas korongján, az ember újra és újra megformálódik, követve e három alapvető keveredő jellegzetesség éppen érvényre jutó rendjét.

Az ember elmével (manasz), értelemmel (buddhi) és egóval (ahankára), összefoglaló  néven tudattal (csitta) rendelkezik, és ez a gondolkodás, a megértés és a cselekvés forrása. Az élet kerekének forgása során a tudatosság átéli a tudatlanság (aviddjá), az önzés (aszmítá), a ragaszkodás (rága), az ellenszenv (dvésa) és az életszeretet (abhinivésha) öt gyötrelmét. Ezek azután öt különféle állapotba sodorják a csittát, amely lehet nehézkes (múdha), ingadozó (ksipta), részben stabil (viksipta), egyhegyűen figyelmes (ékágra) és ellenőrzött (niruddha). A csitta olyan, mint a tűz: a vágyak (vászanák) látják el tüzelővel, amely nélkül a tűz kialszik. A csitta ebben a tiszta állapotában a megvilágosodás forrása lesz.

Patandzsali nyolc tagját jelölte ki a megvalósítás ösvényének, amellyel a következő fejezet foglalkozik. A csitta a nehézkesség állapotában a jama, a nijama és az ászanák tiszítják, amivel az elmét aktivitásra serkentik. Az ászana és a pránájáma az ingadozó elmét viszonylag stabil állapotba hozza. A pánájáma és a prajáhára a csittát figyelmessé teszi, és összpontosdítja annak energiáját. Ebben az állapotában tartja meg a dhjána és a szamádhi. E folyamat előrehaladtával a jóga magasabb rendű tagjai kerülnek túlsúlyba. ám a korábbi tagokat, melyek az alapot adják, nem lehet sem figyelmen kívül hagyni, sem elhanyagolni.

Mielőtt a láthatatlan "Átman" kutatásába kezdene, a szádhakának azt kell tanulmányoznia, amit láthat, nevezetesen a testét, a tudatát, az értelmét és az egóját. Amikor megismerte a "láthatót" a maga teljességében, akkor az beleolvad a "láthatatlanba", úgy ahogy a folyók egyesülnek a tengerrel. Ekkor éli meg az öröm (ánanda) legmagasabb állapotát.

Kezdetben a jóga az egészséggel, az erőnléttel és a test meghódításával foglalkozik. Ezt követően fellebbenti a test és az elme közötti különbség fátylát, végül pedig elvezeti a szádhakát a békéhez és a makulátlan tisztasághoz.

A jóga módszeresen tanítja az embert arra, hogy keresse az önmagában rejlő istenit, alapossággal és hatékonyan. A gyakorló a külső testtől a benne rejlő Önvalóig fokozatosan tárja fel önmagát. A testtől az idegek felé, az idegektől pedig az érzékek felé halad. Az érzékektől belép az elmébe, amely ellenőrzi az érzelmeket. Az elmétől az értelemig hatol, amely az indítékot szabályozza. Az értelemtől útja az akarathoz, majd onnan a tudatossághoz (csitta) vezet. Az utolsó szakaszban a szádhaka a tudatosságtól eljut az Önvalójához, önnön igaz lényéhez (Átman).

A jóga ezáltal a tudatlanságból a tudáshoz, a sötétségből a fényre, a halálból a halhatatlanságba vezeti a szádhakát.

A jóga tagjai

A jógának nyolc tagja van: jama, nijama, ászana, pránájáma, pratjáhára, dháraná, dhjána és szamádhi. Ezek szoros egységet alkotnak, de az egyszerűség kedvéért független összetevőkként kezeljük őket.

Egy fának van gyökere, törzse, ága, levele, kérge, nedvei, virága és gyümölcse. Ezen összetevők mindegyikének megvan az önállósága, de az egyes összetevők önmagukban mégsem tehetnek ki egy fát. Ugyanez a helyzet a jógával is. Ahogy a részek összesége együtt fát alkot, ugyanígy mind a nyolc tag együttesen alkotj a jógát. A jama egyetemes elvei képezik a gyökereket, és a nijama egyénre szabott fegyelme adja a fa törzsét. Az ászanák olyanok, mint a különféle irányokba kiterjedő ágak. A pránájáma, amely átitatja a testet energiával, a levelekhez hasonló, melyek lélegeztetik az egész fát. A pratjáhára megakadályozza, hogy az érzékek energiája kifelé áramoljon, éppen úgy, ahogy a kéreg védi a fát, külsérelmektől. A dháraná a fa nedve, amely a számadhi gyümölcsévé érik. És ahogy a fa fejlődésének pontja a gyümölcs, úgy az egyén igazi valójának (átma- darshana) felismerése a jógagyakorlás betetőzése.

A jóga nyolc tagja révén a szádhaka mind tisztábban kezdi érteni a saját Önvalóját. Lépésről lépésre halad előre az ismerttől- a testétől- az ismeretlenig. A test külső burkától, a bőrtől halad az elméig. Az elmétől (manasz) tovább megy az értelemig (buddhi), az akaratig (szankalpa), a megkülönböztető tudatosságig (vivéka- khjáti vagy pradzsnyá), a lelkiismeretig (szad- aszad- vivéka) és végül az Önvalóig (Átman).

Jama

A jama az egyetemes erkölcsi parancsolatok gyűjtőneve. Ezek a parancsolatok örökkévalók, nem függenek társadalmi osztálytól, időtől és helytől. Ezek a nagy fogalmak (mahávraták) a következők: az erőszaktól való tartózkodás (ahinszá), az igazsághoz való hűség (szatja), nem- lopás (asztéja), önmegtartóztatás (brahmacsarja) és nem- felhalmozás (aparigraha). Az erőszaktól való tartózkodás azt jelenti, hogy az ember gondolatban és tettben is lemond mindenfajta kár okozásáról úgy fizikai, érzelmi síkon. Ha a gyűlöletet és az ellenszenvet hátrahagyja, a mindent átölelő szeretet marad.

A jógi rendíthetetlenül hű az igazsághoz és becsületes önmagával: bármit gondol vagy mond, az igaznak bizonyul. A vágyait elenőrzése alá vonja, és csökkenti a szükségleteit, miáltal gazdaggá válik, annélkül hogy lopna. A golgok eljutnak hozzá, anélkül hogy kérné. Az önmegtartóztatás (brahmacsarja) követendő a szexualitással kapcsolatos dolgokban, legyenek azok akár a képzelet szülöttei, akár ténylegesek. E fegyelem férfiasságot eredményez, és azt a képességet, hogy az istenit lássuk minden formában, annélkül, hogy szexuális izgalom lenne úrrá rajtunk. Nem szabad olyan dolgokra vágynunk, amelyek nem szükségesek az élet fenntartásához, mivel a vágyat mohóság követi, és bánathoz vezet, ha az ember nem kaphatja meg, amit akar. Ha a vágyak megsokszorozódnak, a helyes életmódnak vége szakad.

Nijama

A niamák az önmegtisztulás szabályai, nevezetesen a tisztaság (shaucsa), a megelégedettség (szantósa), az aszkézis tüze (tapasz), a szent írások tanulmányozása (szvádhjája) és minden tettünk felajánlása az Úrnak (Íshvara pranidhána). A jógi tudja, hogy a teste és az érzékei fogékonyak a vágyakra, amelyek befolyásolják az elmét, így hát betartja ezeket az elveket. A tisztaságnak két fajtája van, s mind a kettőt művelni kell. Az utóbbi az ember viselkedésének és szokásainak tisztaságát jelenti, vagyis az ember és a környezet rendezettségét. Az előbbi a hat rossz gyökerestől való eltávolítását jelenti, nevezetesen a szenvedélyek (káma), a harag (kródha), a sóvárgás (lóbha), az elvakultság (móha), a büszkeség (mada), a rosszakarat és az irigység (mátszarja) kigyomlálását. Ez azáltal valósul meg, hogy az elmét jó, az isteni felé vezető gondolatokkal látjuk el. A megelégedettség gyengíti a vágyakat, derűssé tesz, és kiegyensúlyozza az elmét. Az aszkézis tüze lehetővé teszi, hogy az ember fegyelemre tanítsa a testét, s hogy elviseljen nehézséget és hányattatást, így irányítva az elméjét a benne rejlő Önvaló felé. A tanulás itt önmagunk képzése, amely az igazság és az önmegvalósítás kereséséből áll. Végül ez minden tettünk felajánlása az Úrnak, és az Ő akaratában való teljes időzés. A nijamák tehát azok az erények, amelyek lecsendesítik a háborgó elmét, és a béke felé vezetnek úgy a szádhaka bensőjében, mint a környezetében.

Ászanák

Mielőtt elkezdenénk az ászanákkal foglalkozni, alapvető fontosságú tudomást szereznünk a Purusáról és a prakritiről. A Purusa (szó szerint "személy") az az egyetemes szellemi elv, amely, bár magában képtelen végrehajtani bármilyen tettet, mégis mozgatja és élteti a természetet (a prakritit vagy megjelenítőt), azt az egyetemes fizikai elvet, amely a maga három minőségével és evolúciós erőivel (gunák) létrehozza az értelmet (buddhi) és az elmét (manasz).

A Purusa és a prakriti együtt tevékenykednek, aktivitásra ébresztve az anyagi világot. Mindkettő határtalan, kezdet és vég nélküli. A prakriti öt durva elemből áll (panycsa mahábhúta), nevezetesen a földből (prithiví), a vízből (ap), a tűzből (tédzsasz), a levegőből (váju) és az éterből (ákásha). Az ezekhez tartozó öt finom megfelelő (tanmátra) a szaglás (gandha), az ízlelés (rasza), a forma (rúpa), az érintés (szparsha) és a hang (shabda). E durva elemek és azok megfelelői keverednek a három minőséggel, azaz a prakriti három evolúciós erejével (gunák), nevezetesen a világossággal (szattva), a tevékenységgel (radzsasz) és az alvással (tamasz), hogy megformálják a kozmikus értelmet (mahat). Az én- képzet (ahankára), az értelem (buddhi) és az elme (manasz) teszi ki a tudatot (csitta), a mahat egyetlen megfelelőjét. A mahat a természetnek vagy megjelenítő princípiumnak az a még kiforratlan elsődleges csírája, amelyből az anyagi világ minden jelensége kifejlődik. Van azután az öt érzékszerv (dzsnyánéndriják)- a fül, az orr, a nyelv, a szem és a bőr-. valamint a cselekvés öt szerve (karméndrjiák)- a láb, a kéz, a beszéd-, a kiválaszó- és szaporítószerv. A prakriti, az öt durva elem, azok öt finom megfelelője, az én- képzet, az értelem és az elme, az öt érzékszerv, a cselekvés öt szerve és a Purusa együttesen alkotják a szánkhja filozofia huszonöt alapelemét (tattvák). Nincs korsó, mely fazekas nélkül készülhetne, sem ház, mely mellőzhetné a kőművest. Teremtés nem jöhet létre anélkül, hogy a Purusza, az Őserő kapcsolatba ne lépnAe a tatvákkal. Minden létező a Purusa és a prakriti körül kering.

Az élet a testnek, az érzékszerveknek, a cselekvés szerveinek, az elmének, az értelemnek, az egónak és a léleknek az összetétele. Az elme hídként működik a test és a lélek között. Nem érzékelhető és megfoghatatlan. Az egyén teljesíti a maga törekvéseit és átéli örömeit, egyfelől a tükörként szolgáló elmével, másfelől az élvezet és megvalósítás eszközéül szolgáló testel.

Az indiai gyógyítás rendszere (ájurvéda) szerint a test hét lényegi alkotóelemből (dhátu) és három alaptulajdonságból (dosa) épül fel. A hét elem, melyeket azért hívnak lényeginek, mivel ezek tartják fenn a testet, a következő: nyirok (rasza), vér (rakta), hússzerű lágyrészek (mánsza), zsír (médasz), csontok (aszthi), csontvelő (maddzsá) és sperma (shukra). Ezek biztosítják a test védettségét fertőzés és betegségek ellen.

A nyirok a táplálékra ható gyomornedvek működéséből jön létre. A vér felépíti a hússzerű lágyrészeket és felfrissíti az egész testet. A lágyrészek védik a csontot és létrehozzák a zsírt. A zsír kenést biztosít és tömörséget ad a testnek. A csontok támasztják a testet és termelik a csontvelőt. A csontvelő erőt ad és termeli a spermát. A sperma nemcsak nemzésre szolgál, de- a régi szövegek tanusága szerint- finom állapotában, mint egyfajta éltető energia, átfolyik a finomtesten is.

Ha a hátom alaptulajdonság (dósa)- a szél (váta), az epe (pitta) és a váladék (shlésma)- kiegyensúlyozott, az tökéletes egészséget biztosít, míg kiegyensúlyozatlanságuk betegséghez vezet. A finom vagy éltető energia, amelyet szélnek hívnak, serkenti a légzést, a mozgást, a cselekvést, a kiválasztást és a nemzést. Összhangba hozza a test különböző részeinek feladatait és az emberi képességeket. Az epe hozza létre a szomjat és az éhséget. Az emészti meg és alakítja vérré a táplálékot, állandó hőmérsékleten tartva a testet. A váladék olajozza az izületeket, a kapcsolódásokat és az izmokat, és segít a sebek gyógyulásában. A mala a salakanyag, mely lehet szilárd, folyékony és gáznemű. Ha nem választódik ki, betegség lép fel, megbontva a három alaptulajdonság egyensúlyát.

 A kóshák

A védánta filozófia szerint a lelket háromféle testi keret (sharíra) veszi körül. Ezek öt egymást kölcsönösen átható és egymástól kölcsönösen függő burokból (kóshából) állnak.

A három sharíra a következő: a) szthúla, azaz durva keret, amely az anatómiai burok, b) szúksma, a finom keret, amely az élettani, a lélektani és érzelmi burokból áll, és c) kárana, az úgynevezett okozati keret, amely a szellemi burok.

A sthúla sharíra a táplálkozásburok (annamaja kósha). Az élettani (pránajama), a pszihikai (manómaja) és az értelmi (vidzsnyánamaja) burkok alkotják a finomtestet (szúkszma sharíra). 

A pránamaja kósha magába foglalja a légző-, a keringési, az emészthető- és az igegrendszert, a belső elválaszású mirigek rendszererét, valamint a kiválasztó és a genitális rendszert. A manómaja kósha azokra a tudomásszerző, érző és késztető funkcíókra van hatással, amelyek nem az egyéni tapasztalásból származnak. A vidzsnyánamaja kósha az érvelésnek és ítéletalkotásnak azokra az intelektuális folyamataira van hatással, amelyek személyes tapasztalásból szűrődnek le.

A kárana sharíra az örömburok (ánandamaja kósha). Az erre vonatkozó tudatosságot akkor tapasztaja a szádhaka, amikor mély, felfrissítő alvásból ébred fel, vagy amikor teljesen feloldódik meditációja tárgyában. 

A bőrnek, amely valamenyi burkot és testet határolja, erősnek kell lennie, továbbá érzékenynek a legcsekélyebb mozgásra is. A burkok mindegyike kölcsönösen áthatja egymást kulönböző szinteken, a bőrtől egészen az Önvalóig.

Célok az életben (purusárthák)

Az embernek négy célja van az életben: dharma, artha, káma és móksa. A dharma a kötelesség. Ha ez és az erkölcsi fegyelem hiányzik, a szellemi megvalósítás nem lehetséges. 

Az artha a javak megszerzése a függetlenség, továbbá az élet magasabb rendű céljai érdekében. Az artha nem képes tartós örömet adni, az alul táplált test viszont táptalaja a bajoknak és betegségeknek.

A káma az élet gyönyöreit jelenti, amely nagymértékben függ a test egészségétől. Ahogy a Kathópanisad írja: az Önvaló a legyengült ember számára nem tapasztalható meg.

A móksa megszabadulás. A megvilágosodott ember megérti, hogy a hatalom, az élvezet, a gazdagság és a tudás tünékeny, és nem hozza el a szabadságot. Megpróbál hát fölé emelkedni a saját száttvikus, rádzsasztikus és támaszikus minőségének, megmenekülve ezáltal a gunák fogásából.

A test a Brahman lakhelye. Szerepe alapvető az élet négyrétű céljának megvalósításában. A bölcsek tudták, hogy a test ugyan elhasználódik, ám eszközként szolgál a megvalósításhoz, ezért jó álapotban tartandó.

Az ászanák megtisztítják a testet és az elmét, továbbá megelőző és gyógyító hatásuk is van. Számtalan alakban állnak rendelkezésre, megfelelve mindannak a sokféle szükségletnek, amelyet az izomzat, az emésztő-, a keringési, a nyirok-, az ideg- és más rendszerek támasztanak.

Az ászanák a fizikaitól a szellemiig minden szinten változást eredményeznek. Gyakorlásukkal a szádhaka testi gyengeségei és szellemi nyugtalanságai megszünnek, és a szellem kapui kitárulnak.

Az ászanák egészséget, szépséget, erőnlétet. határozottságot, könnyüséget, a beszéd és a kifejezés világosságát, az idegek nyugalmát és derűs beállítottságot hoznak. Gyakorlásuk egy mangófa növekedéséhez hasonlatos. Ha a fa ép és egészséges, annak lényege megmutatkozik a gyümölcsében. Ugyanígy az a lényeg, ami az ászanák gyakorlása során leszűrődik: a szádhaka szellemi felébredése. Ekkor szabaddá válik minden kettősségtől.

Van egy olyan általános tévképzet, miszerint az ászanákat és a pránájámát együtt kell gyakorolni már a jóga- szádhana megkezdésétől. A szerzőnek az a tapasztalata, hogy ha egy kezdő gyakorló a figyelmét a testtartások tökéletesítésére fordítja, nem tud összpontosítani a légzésre: elveszik az egyensúly és az ászanák mélysége. Érjünk el szilárdságot (szthiratá) és csindes nyugalmat (acsalatá) az ásznákban, mielőtt bevezetnénk a ritmikus légzés technikáit. A testmozgások tartománya testhelyzetről testhelyzetre változik. Minél kisebb a mozgás kiterjedése, annál kisebb lesz a tér a tüdőben, és a légzési minta lerövidül. Minél kiteljesedettebb az ászanában végrehajtott mozdulat, annál nagyobb lesz a tüdő befogadóképessége, és annál mélyebb lesz a légzési minta. Ha a pránájámát és az ászanát együtt gyakoroljuk, figyeljünk arra, hogy a tökéletes tartást ez ne zavarja meg. Amíg a testtartás nem tökéletes, ne próbálkozzunk a pránájámával. Rövid idő multán észrevesszük, hogy a helyesen végrehajtott ászanák esetén a pránájáma- légzés magától beáll.

Pránájáma

A pránájáma a belégzés, a visszatartás és a kilégzés tudatos meghosszabbítása. A belégzés az a művelet, amikor légzés formájában magunkhoz vesszük az ősenergiát, a visszatartás pedig az, amikor a lélegzetet bent tartjuk, hogy megízleljük ezt az energiát. Kilégzéskor minden gondolat és érzelem a lélegzettel együtt kiürül: ekkor, amíg a tüdő üres, az ember átadja a személyes energiát, az "ént" az Ősenergiának, az Átmannak.

A pránájáma gyakorlása szilárd tudatot, nagy akaraterőt és józan ítélőképességet fejleszt ki.

Pratjáhára

A pratjáhára által az elmét és az érzékeket ellenőrzés alá vonjuk. Az elme kettős szerepet játszik. Egyfelől azt keresi, hogyan szerezzen örömöt az érzékeknek, másfelől azt, hogyan egyesüljön az Önvalóval. A prátjáhára lecsendesíti az érzékeket, és befelé húzza azokat, az isteni felé vezetve a gyakorlót.

Dhárana, dhjána és szamádhi

A dháraná egyetlen pontra való összpontosítás vagy a figyelem teljes ráirányítása az éppen folyamatban lévő cselekvésre úgy, hogy az elme mozdulatlanul és rezdületlenül marad. A dháraná arra serkenti a belső tudatosságot, hogy hangolódjon össze a folytonosan mozgó értelemmel, és oszlasson el minden feszültséget. Ha a dháraná hosszú ideig folytatódik, meditációvá (dhjána) válik, egy szavakkal kifejezhetetlen állapottá, amely csak tapasztalás által érthető meg.

Ha a dhjána állapotát hosszú ideig megszakítás nélkül fenntartjuk, akkor az belemerül a szamádhiba, ahol a szádhaka én- azonossága a meditáció tárgyába veszik.

A szamádhiban a szádhaka elveszti testének, légzésének, elméjének, értelmének és egójának tudatosságát. Végtelen békében él. Ez az állapot napfényre hozza bölcsességét és tisztaságát, melyet egyszerűség és szelídség hat át. Nemcsak, hogy ő maga megvilágosodott, de fényt gyújt mindazokban is, akik eljönnek hozzá az igazságot keresve.

A jama, nijama, ászana és a pránájáma lényegi részeit képezik a cselekvés (karma) jógának. Megőrzik a test és az elme egészségét, hogy minden megvalósulhasson, ami kedves az Istennek. A pránájáma, a pratjáhára és a dháraná a tudás (dzsnyána) jógájának részei. A dhjána és a szamádhi segítenek a szádhakának, hogy testét, elméjét és értelmét egybeolvassza az Önvaló óceánjával. Ez az odaadás és szeretet (bhakti) jógája.

Ez a hármas áramlat- a dzsnyána, a karma és a bhakti- beleömlik a jóga folyamába, és elvesztik különálló voltukat. Ilyen módon a jóga ösvénye a szádhakák minden fajtáját továbbviszi a tompaságból (múdha) a megfékezettséghez (niruddha), majd a szabadság és az üdvözültség felé.

---

 

Oldal: A jóga elmélete (részlet)
Napkertviz - © 2008 - 2024 - napkertviz.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat